Nemrég olvastam, hogy mi magyarok járunk legkevesebbet étterembe az egész EU-n belül. Értem én a statisztika varázslatos világát, de mégis nehéz elhinni mindezt, ha az ember bármely tetszőleges időpontban ellátogat a Náncsi néni vendéglőbe.
Az étterem szinte mindig tele van. Még azt sem mondhatjuk fölényesen, hogy "ja kérem, biztos minden turistát elráncigálnak ide, biztos attól...", mivel az asztalszomszédok zöme magyarul beszél.
Évek óta próbáljuk megfejteni az étterem sikerét, de bizony nagy fába vágtuk a bicskánk…
A helynek valóban van egy egyedi, különleges atmoszférája, akár a hatalmas fák árnyékában pompázó udvaron, akár odabenn telepszik le a vendég. Házias hagulat, régi képek, befőttek, eszközök, a kanyarban játszik az elmaradhatatlan harmónikás... (nagyobb zenekar szerencsére nem fér el...)
Vicces(kedő) feliratok, hihetetlen műgonddal elkészített, már-már könyvszerű étlap várja a betérőt (még az étlap is eladó jópénzért...).
Eddig hibátlan.
A felszolgálók sem gyakran változnak, évről évre ugyanazokat az arcokat látjuk viszont.
De!
És itt jön az első de... Mi már ismerjük őket, hiszen legalább 30 alkalommal találkoztunk, de ők szemmel láthatólag ignoránsak bármiféle személyes kommunikációra. Szaladni kell, hiszen tele az összes asztal...
Maga a felszolgálás hibátlan, gyors és precíz, csak személytelen. Nem tanácsos azt képzelni, hogy pincérünk nekiáll mesélni az ételekről, nem mintha nem tudna valószínőleg, csak nincs rá ideje.
Na, de lássuk, mit is ehetünk, ihatunk.
A választék mindkét téren hatalmas.
Személyes kedvencem a hűvösebb estéken a hely saját ágyas szilvapálinkája, mely oly sűrű, hogy alig akaródzik kifolyni a pohárból. Viszont ha eljut a nedű a szájba, ott a fahéjas szilva íz lubickol az erős pálinkában és folyton folytatásért könyörög.
Mennyei kezdet.
Mint minden sokat látogatott helyen, a Náncsi Néniben is kialakultak a kedvenc ételek, melyekkel nem lehet mellé fogni.
Előétel a Kabinos kedvence névre keresztelt retro láboskában felszolgált tunkolós marha pörkölt friss fehérkenyérrel. Kevés étel esetében nézik el itthon, ha az ember kézzel közelít, de ezt a pörköltet vétek késsel villával enni. Puha, ízletes hús, sűrű szaft... kell ennél több?
Aztán jön egy csésze hallé, vagy ha igazán éhes vagyok egy adag vegyes halászlé (ponty és harcsa). Már az öröm ha valahol képesek a halászlét nem kizárólag pontyból készíteni ( a növényevő halaknak van egy erőteljes iszap ízük, amit nem kedvelünk ellentétben a ragadozókkal), hátmég ha ízletes is az eredmény.
Ha a halászlét jónak ítéljük, az ezt követő (időnként általunk formabontón együtt fogyasztásra kerülő) túróscsusza egyenesen elsőrangú. A kis tepsiben felszolgált eledel bőségesen ellátva tejföllel, túróval, pörccel, majd sütőben összesütve. Ez számunkra a minta csusza és eddig egyetlen más vendéglő sem tudta utolérni.
Ezzel azonban sajnos véget is ér a szuperlatívuszokban való értekezés.
A sok látogatás során kóstoltunk itt ételeket a középszerűtől az épp csak ehető sklálán is.
Nem mondom, hogy nem jó az őzgerinc áfonyával, de ilyet szinte bárhol kapunk, ahol felszolgálnak őzgerincet.
Egy Michelin által ajánlott étteremtől maradandó élményt várunk, nem átlagosat.
A ház hírnevét megalapozó túrógombócnak is már csak a mérete a régi,
Ilyenkor szomorúan kell megállapítani, hogy a túró - gríz arány egyre jobban tolódik a gríz felé.
Fizetéskor ismét kiábrándító élményt jelent a gépi számla, melyből nem derül ki semmi, így aztán csak hosszas és némileg kellemetlen közjátékot követően jövünk rá, hogy bizony a számla nem volt pontos.
Kellemetlen.
Csakúgy, mint a tény, hogy mozgássérülteket bizony a Náncsi néni sem tud fogadni, mert a hely többszörösen nem akadálymentes.
Visszajönnénk? Háááát évente egyszer….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése